Írta: Jó Andi
2016. október 11.
Élmények kamaszokkal, azaz hogyan ”kezeljünk” benneteket
Amikor az ember kamaszokkal kezd el foglalkozni igazi kalandban lesz része. Egyrészt a nehéz helyzetekben egykori önmagával szembesül, másrészt pedig folyamatos fejlődést kíván meg, hiszen ez a korosztály a legnyitottabb, a leggyorsabban változó „érzelmi libikóka”. Érzékeny, akaratos, bizonytalan, szeretetéhes, makacs, kiszámíthatatlan, kreatív, energikus és hatalmas a hite egyszerre a mindenben és a semmiben is. A receptoraik érzékenyek, minden hangsúly- és hangszínváltozást azonnal érzékelnek, minden arcizomrezdülésről tudják, mit is gondolunk és kik is vagyunk valójában, mi felnőttek. Hát persze, hiszen éppen keresik a választ, a Ki is vagyok Én? kérdésre. Mi, körülöttük lévő felnőttek minták, modellek, lehetőségek vagyunk számukra az igenre és a nemre is. Akarok-e olyan lenni, mint az anyám, az apám, a tanárom, a kedvenc popsztárom, a …?
Sok-sok élményen, tapasztalaton túl a közelmúlt eseményeiből osztok meg Veletek egyet, melyben hálás voltam Thomas Gordonnak és annak, hogy az adott helyzetben eszembe jutott az "Én-beszéd" mint módszer.
Természetesen az itt szereplő nevek kitaláltak, csak a történet valós, mondjuk hétköznapi...
Legyen a neve Marion (Wim Wendres: Berlin felett az ég filmjéből kölcsönözve), a kötéltáncos, aki önfeledten játszik az életben és az iskolában is. Repül, szárnyal és néha elbukik, ilyenkor szomorú és kétségbeesett. Hibáztatja önmagát, a világot, dühödten rohan ki az esőbe hintázni, hogy a nyugalom visszatérjen hozzá.
Az egyik legkedvesebb tanítványom. Őzike szemében több regény ott lapul, ruhatárát bármelyik színházi kellékes megirigyelné. Igazi bizonytalan kamasz művészlélek. Elcsúszásait szemlesütve árulja el és fel-felpillantva várja a reakciót a bizalomra, amit nagy kincses dobozából odanyújtott. Egy óvatlan, rossz reakció évek munkáját teheti tönkre.
És akkor álljon itt a történet, ami csöppnyi, mégis tanulságos:
Hideg, nagyon hideg tél volt. Egy este egy fontos közös programunk után álltunk néhányan a villamosmegállóban, beszélgettünk, nevetgéltünk. Mindenki hozta a maga kis történetét és akkor Marion „dolgaira” került sor, kinevettük. Nem rossz szándékkal, csak épp figyelmetlenül, és épp ezt nem kellett volna. Éreztem, hogy az egy órával ezelőtt elmondott rosszaságok bevallását már nagyon bánja és már itt sem lenne köztünk. Aggódtam, hiszen hétvége révén a megbántott kismadarunk messze szállhat, ki tudja kivel találkozik az éjszakában és hogy most lesz-e elég erő benne, hogy nemet mondjon egy levél altatónak vagy valami másnak, azt senki nem tudhatta. Én csak egy darabig tartottam velük és éreztem, hogy lelkében a meg nem értettség akár újabb butaságokba sodorhatja az este folyamán. Érzésem bebizonyosodott, hamarosan kaptam egy telefont, hogy "Tanárnő, Marionnal nagy veszekedés volt, elrohant és ki tudja, hogy hazajön-e." Jaj! Pár percet gondolkodtam és a következő üzenetet írtam neki:
„Nagyon fontos vagy nekem. Vigyázz magadra!”
És bíztam, hiszen tudtam, hogy csak másnap fogom megtudni, hogy mi történt. Másnap szinte szaladtam be a szakkörre és kérdeztem, hogy mi történt végül. Panni annyit mondott, hogy este tíz előtt visszajött. Megnyugodtam. Aztán összetalálkoztam Marionnal, rám nézett, mosolygott és annyit mondott:
„A Tanárnő sms-e miatt jöttem vissza.”
Erre ennyit mondtam: „Örülök” és átöleltem.
Annyira örültem, hiszen nagyon fontos nekem Marion és elégedett voltam, hogy mindezt úgy tudtam elmondani neki, hogy közben megadtam a szabadságot neki ahhoz, hogy felelősséget vállaljon önmagáért és a kapcsolatunkért.
„Az Én-közlések elősegítik a bensőséges kapcsolatokat. Nyílt, őszinte, valódi embernek mutatják meg a tanárokat – olyan embereknek, akikkel a diákoknak jelentőségteljes kapcsolatuk lehet.” Thomas Gordon: T.E.T. – A tanári hatékonyság fejlesztése