Írta: Jó Andi
2016. október 9.
Kamasznak lenni nehéz
Virginia Satir, híres családterapeuta így ír a kamaszkorról:
Egyszer egy híres szobrásztól hallottam, hogy megvárja, hogy mit hoz elő a kő, ahelyett, hogy ráerőszakolná a saját ötletét. A kamaszgyerekek nevelése még inkább ilyen. Szeretném most a tinédzser perspektívájából szemlélni a dolgokat.
„ Arra van szükségem, hogy szeressenek és értékeljenek, függetlenül attól, hogy milyen őrültnek látszom. Szükségem van valakire, aki hisz bennem, mert én nem mindig hiszek magamban. Tényleg, gyakran szörnyűnek érzem magam. Úgy érzem, nem vagyok elég erős, okos, csinos, hogy bárki is foglalkozzon velem. Néha azt hiszem, mindent tudok, és szembe tudok szállni a világgal. Mindenről nagyon intenzív érzéseim vannak…
Szükségem van valakire, aki kritika nélkül meghallgat, mert ez segít abban, hogy összpontosítsak magamra. Amikor vereséget szenvedek, elveszítek egy barátot vagy egy játékot, úgy érzem, mintha a világ összedőlt volna. Szükségem van valakire, hogy megvigasztaljon. Szükségem van egy helyre, ahol sírhatok, és senki sem fog kinevetni. Szükségem van valakire, aki tisztán megálljt mond nekem. De nincs szükségem a kiselőadásokra, és arra, hogy minden régi hülyeségemet felemlegessék. Ismerem már őket, és bűntudatom van miattuk. Mindenekelőtt arra van szükségem, hogy őszinte legyél magaddal és velem. Akkor tudok bízni benned. Azt akarom, hogy tudd, hogy szeretlek. Kérlek, ne sértődj meg, amikor másokat is szeretek. Az nem vesz el tőled. Kérlek, szeress továbbra is."