Írta: Gautami
2016. december 15.
Egyedül karácsonykor
November végén szembesültem a ténnyel: egyedül fogom tölteni a karácsonyt. Az első reakcióm természetesen a kétségbeesés volt, amit szomorúság és sírás követett. Elhatalmasodott rajtam a „bezzeg a többiek” életérzés. Olyan volt, mintha büntetésre ítéltek volna. Aztán beírtam a Google-ba, hogy „szenteste egyedül”. Azt hittem, jelentéktelen írásokat találok majd, de tévedtem. Sok cikkben fejtették ki ugyanazt: ebben a helyzetben a legrosszabb, amit tehetek, hogy otthon maradok és sajnáltatom magam. Többek között azt javasolták, hogy adományozzunk, menjünk el moziba, díszítsük fel az otthonunkat, süssünk magunknak süteményt, vagy végezzünk önkéntes munkát Én az utolsó felsorolt lehetőség mellett döntöttem, de akkor még úgy gondoltam, ez csupán pótcselekvés. Persze korábban is ott lebegett a szemem előtt az önkénteskedés mint jövőbeli terv, azonban sajnos még én szorultam rá mások szeretetére és gondoskodására. Tudtam: az önzőségem még megakadályoz abban, hogy másoknak segítsek. Talán azonban most jött el az idő.
Ahogy teltek a napok, magán a karácsonyon kezdtem töprengeni. A szeretet ünnepe. Ebbe természetesen beletartozik az önmagunk szeretete is, ebből kifolyólag nem kellene valakinek automatikusan kétségbeesnie, ha egyedül tölti december 24-ét. Erre a pontra úgy tűnik, még nem jutottam el. Én a szeretetet – az általános közfelfogással megegyezően – csak a másokkal való kapcsolatom révén tudtam (tudom) értelmezni, miközben ez csak a második lépés. Aztán eszembe jutott Pál Feri atya: ő is egyedül tölti a Szentestét. Rájöttem súlyos tévedésemre, hiszen – úgy képzelem – ő elsősorban papként éli meg ezt az ünnepet, az advent betetőzéseként. Sajnos nekem Jézus születése nem ad annyit, amennyit nagyon jól tudom, hogy kellene.
Pál Feri atya sokszor hangsúlyozza a különbséget két állapot, az „egyedül vagyok” és az „önmagammal vagyok” között. Az „egyedül vagyok” állapota a magány érzése: nem vagyok szerethető, nem vagyok jó, nem vagyok olyan, amilyennek lennem kellene. Különben nem lennék magányos. Az „önmagammal vagyok” állapota ennek az ellenkezője. Itt arra helyeződik a hangsúly, hogy értékes időt tudok eltölteni önmagammal. Igenis fontos és jó társa vagyok önmagamnak!
Az „önmagammal vagyok” érzés(nek) sokkal inkább elsődleges(nek kellene lennie), mint másokkal kapcsolatban lenni. Ugyanis ha nem tudok önmagammal lenni, a kapcsolatokban is csak önmagam elől menekülök.
Úgy gondolom, az „önmagammal vagyok” állapotába való megérkezés ideális arra, hogy kilépjek a saját burkomból, és mások segítségére legyek. Ebben segít számomra az önkéntes munka.